A Várad folyóirat Törzsasztalának decemberi vendége volt Márton László író, diplomata, reklámszakember, a párizsi Magyar Műhely hajdani szerkesztője. A Magyarországra a rendszerváltás után visszatért 56-os emigránssal, Arthur Koestler életrajzírójával, a szabadkőművesség kutatójával Szilágyi Aladár beszélgetett. Az interjú az Erdélyi Riport 2011/1. számában jelent meg.
Engem bármilyen nyelven le lehet hazaárulózni
Ön ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelynek színe-virága 1956 őszén, a forradalom leverése után a szabadságot választotta, kénytelen volt Nyugatra menekülni. Kérem, idézze fel ifjúsága éveit az emigráció bekövetkeztéig…
1934-ben születtem Budapesten. Családunk a Balaton mellékéről származik, nagyapám fűszeres volt Keszthelyen, a dédnagyapám gabonakereskedő Nagykanizsán. Én már Pesten születtem. Apám vegyészmérnök volt, egy önálló kis laboratóriumot működtetett, ott dolgoztak anyámmal. A nevükhöz fűződik a hajdanában nagyon népszerű Planta tea, még a hatvanas években is árulták. A Planta dal is megörökítette az Egy szerelem három éjszakája című musicalben. A teából építettek egy házat 1940-ben. Autót is vett volna, volt rá elég pénze, de zsidók nem birtokolhattak gépkocsit akkoriban. Aztán 1944-ben vége lett mindennek, a családnak, a háznak. Ketten maradtunk árvák, én és az akkor még csak kétéves öcsém. Nem egészen négy évet kijártam a gimnáziumban, 1948-ban elmentem Izraelbe Csehszlovákián keresztül. Három évet ott töltöttem. 1951–53 között Dunapentelén, a későbbi Sztálinvárosban dolgoztam raktárosként, a helyi lapban kezdtem újságot írni, 17 éves koromban. Aztán Budapesten, a bölcsészkaron újságírást tanultam. Gömöri György barátom, lengyel–magyar szakos bölcsészhallgató kezdeményezte, hogy 1956. október 23-án az egyetemi ifjúság tartson szolidaritási tüntetést a lengyelekkel. Úgy alakult, hogy hárman szerveztük a bölcsészeket, Gömöri, Vekerdy Tamás és én. Két menet toborzódott, az egyik a Bölcsészkaron, Pesten, a másik, a műegyetemistáké a budai rakparton, s a Bem szobornál találkoztunk. Nyakig benne voltam az első lázas napok eseményeiben. Megalakult a Diákbizottság, annak is tagja voltam. A Demokratikus Ifjúság, amelyik addig kétheti lap volt, napilappá alakult, azt Gömöri Gyurival szerkesztettük.
Nemde, a forradalomban betöltött szerepe miatt idehaza a kommunista terror áldozatául esett volna, nem úszta volna meg súlyos börtönbüntetés nélkül?
Nem disszidálási szándékkal indultam november harmadikán néhány diáktársammal Bécs felé. A Bölcsészkaron egy rádiót akartunk indítani, ahhoz kértem volna felszerelést. November 4-én Abdán letartóztattak az oroszok, el is vették a kocsinkat. Amikor megtudták, hogy egyetemisták vagyunk, azonnal elvittek Győrbe és sittre vágtak. Tíz napot ültünk a győri börtönben. Semmi bántódásunk nem esett, még enni is kaptunk egy keveset. Úgy szoktam mondani, hogy a szovjet hadsereg kétszer mentette meg az életemet: először 1944-ben, mert ha nem jönnek, akkor a nyilasok valószínűleg megölnek, másodszor 1956-ban, mert ha Pesten maradok, valószínűleg olyasmit teszek, ami életveszéllyel jár. Amikor november 14-én kiengedtek, már mindennek vége volt. A szó szoros értelmében lestoppoltunk egy vonatot. A vágányok mentén gyalogoltunk, és leállítottuk a nyílt mezőn. Eljutottunk a határ közelébe, Mosonszentjánosig, onnan a Hansági-főcsatornán átúszva érkeztünk Ausztriába, öt-hatszáz méterre a híres Andaui hídtól. A híd ki volt világítva, magyar katonák őrizték. Nem mertünk kockáztatni, négyen-öten inkább átúsztuk a csatornát, gyalogoltunk vagy öt kilométert, addigra meg is száradtunk. Az első osztrák faluban találkoztunk a csoport többi tagjával. Ők száraz lábbal, zavartalanul keltek át a hídon, s kinevettek bennünket, hiszen a magyar katonák akkor még mindenkit átengedtek. Négy nap múlva egy másik csoport is megpróbált átkelni, de akkor már orosz katonák álltak a hídfőnél, és mindenkit lelőttek.
Londonon át Párizsba
Hogyan alakult a sorsa az emigráció első éveiben?
Megérkeztünk Bécsbe, elég jól tudtam németül. Tíz nap múlva hallottuk, hogy az oxfordi egyetemről van itt egy küldöttség, ösztöndíjakat ajánl a magyar fiataloknak. Néhány diáktársammal jelentkeztünk, december elején érkeztünk Londonba, januárban már az oxfordi egyetem hallgatója voltam. Ekkor történt egy nagy pályaváltás az életemben, ugyanis Budapesten újságíró szakos voltam, mellesleg Germanus Gyulánál arabul is tanultam, Oxfordban viszont vallástörténet és keleti nyelv szakra iratkoztam be. Le is töltöttem ott három és fél évet, de végül Párizsban a Sorbonne-on doktoráltam – szemantikából. Életemben több ilyen bukfenc volt. Kétszer disszidáltam, végül 1961-ben megérkeztem a francia fővárosba. Egy darabig csöveztem, barátaimnál aludtam matracon. Végül is 61-től 95-ig kibírtam Párizsban. 1995-ben hagytam el Franciaországot, mint algíri magyar követ. 2000-ben nyugdíjaztak, azóta Pest közelében, Solymáron élek.
Pályájának párizsi kezdete nem múlt el nyomtalanul, hisz alig érkezett meg, néhány barátjával 1962-ben elindították a Magyar Műhelyt, az avantgárd irodalmi törekvések legjelentősebb nyugati magyar fórumát. Hogyan történt ez?
Én három dolog miatt tanyáztam le Párizsban. Elsősorban a francia lányok vonzottak, másodikként a francia konyha csábított – még a menza is jobb volt, mint a gazdag, az előkelő Oxford konyhája –, a harmadik okot a barátaim képezték. Nagy Pállal, Papp Tiborral megalapítottuk a folyóiratot. Akkor már írtam az Irodalmi Újságba is, a Látóhatárba is, nem voltunk mi rossz viszonyban az idősebb nemzedékkel, de éreztük, mi egészen mások vagyunk, mint akik a Horthy-rendszerben szocializálódtak, és 1945–48 között jöttek ki. A Magyar Műhely nemzedéki folyóiratként indult.
A lap elévülhetetlen érdeme volt, hogy egyaránt felvállalta a legújabb irodalmi és képzőművészeti törekvéseket, sőt a kettő közötti átmeneteket is. Hogyan alakult ki ez az irányultság?
Mindnyájunkat, akik középiskolásként vagy egyetemistaként hagytuk el Magyarországot, óriási sokként ért a nyugat-európai egyetemi világ, a nyugat-európai irodalom és kultúra. Mi a Rákosi-korszakban minden nyugati irodalmi-művészeti törekvéstől el voltunk zárva. Talán Joyce vagy Kafka nevét hallottuk, de egy sort nem olvashattunk tőlük, nem tudtuk, mi az absztrakt képzőművészet, nem ismertünk sok kitűnő filmet. Tehát óriási kulturális sokk ért bennünket. Öt-hat évvel később ez abban csapódott le, ahogy a saját nemzedékünk számára ennek az összkultúrának az átvételét megfogalmaztuk: amit meg lehet tenni angolul, olaszul, franciául, hollandul, azt miért ne lehetne magyarul is elkövetni?
Írógépből lapindítás
Kinek az érdeme, hogy első perctől markáns képzőművészeti törekvések is jellemezték a Műhelyt, s a lap külleme is ezt a szellemiséget sugallta?
A lap avantgárd irányultsága a művészetben elsősorban Pátkay Ervin szobrász barátunk érdeme, aki még egyetemistaként elnyerte a Párizsi Biennále nagydíját. Párizsban mindig is jelentős volt a magyar képzőművész kolónia. Pénzünk nem volt a lapindításhoz. Az első lapszám úgy született, hogy Nagy Pali eladta az írógépét – egy jövendő író így kezdte a karrierjét… Az írógép ára elég volt előlegnek az első lapszámhoz, Pátkaynak is sikerült néhány munkájával némi pénzt szereznie, aztán Papp Tibor és Nagy Pál beálltak nyomdásznak, francia szövegeket tördeltek, és mellékesen maguk készítették a magyar lapot. Útjaink akkor váltak el, barátok maradtunk és munkatársak, de én nem kívántam nyomdász lenni. Az első tíz évfolyamot szerkesztettem. Írtam és fordítottam a lapba, többek között Joyce Ulysseséből közöltem részleteket. Reám nagy hatással volt a nagy ír, az első novelláimban kimutatható a hatása, a szürrealisták automatikus írásmódja, magam is megpróbáltam így írni. A legtöbben pályamódosításra kényszerültünk, bár először én is újságíróskodtam, a Szabad Európának is hosszú évekig dolgoztam, azután magyarból fordítottam franciára. Pályám utolsó húsz-huszonöt évét viszont piackutatással és reklámpszichológiával töltöttem. Említettem már, hogy szemantikából doktoráltam – ez a reklám szemantikája volt.
Tudtommal Bibó István is hatással volt a Magyar Műhely szellemiségére…
Kezdetben nem. Ismerni ugyan ismertük. Én már Oxfordban olvashattam a munkáit. Bibónak a legjobb barátja Szabó Zoltán volt, és Londonban 1960-ban én segítettem Zoltánnak sajtó alá rendezni az első kötetét. Fura dolog, talán sokan nem tudják, Bibó Istvánnak életében egyetlen könyve sem jelenhetett meg Magyarországon. Az az egy is Londonban látott napvilágot, a British Museum gyűjteményéből bányásztam elő a Válasznak azokat a számait, ahol az írásait közölték. A Magyar Műhely neve viszont, bármilyen furán is hangzik, Németh Lászlótól származik, bár a lap szellemiségének kevés köze volt hozzá, egy dolgot kivéve, s ez talán Bibóra is, Némethre is igaz: azzal kezdtük, hogy mi nem ismerünk el úgynevezett külföldi vagy nyugati magyar irodalmat. Magyar irodalom egy van, ezt lehet Párizsban, Washingtonban vagy Kolozsváron éppúgy művelni, mint Budapesten. Korán toboroztunk magyarországi szerzőket, nem mindenki publikált a saját nevén, de számunkra az volt a fontos, hogy a magyar irodalom egységes, ugyanakkor nyitottak voltunk Joyce, a francia új regény s a klasszikusok irányába.
A Magyar Műhelyben sok jeles magyarországi szerző publikált, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Örkény István…
Füst Milánnak egy egész könyvét mi adtuk ki, Weöres Sándornak is. Az egy külön történet. Weöres a feleségével, Károlyi Amyval kijött Párizsba, kiderült, hogy egy könyve elakadt a Magvető kiadónál, amit Aczél György nem engedett kiadni. Megállapodtunk hollandiai barátainkkal, a Mikes Kelemen Körrel, hogy együtt adjuk ki. A szerzővel megállapodtunk, ha ebből Magyarországon baj lesz, akkor ki fogja jelenteni: ő nem tudott róla, elloptuk a kéziratot. Ez meg is történt, ki is jelentette, ezek után Aczél elvtárs engedélyezte, és másfél évvel a párizsi kiadás után Budapesten is megjelenhetett. Ez egy játék volt, amit mi röhögve folytattunk.
Az is érdeme a lapnak, hogy a fiatalabb nemzedékek is mondhatni, a Magyar Műhelyben debütáltak. Esterházy Péter például.
Ez megint csak abból ered, hogy mi nem fogadtuk el azt, hogy az irodalomnak határai vannak. Egy kicsit furcsa analógiával élve azt mondtuk, hogy francia író lehet fekete bőrű afrikai vagy kanadai, angol író élhet a világ bármelyik részén, miért ne lehetne „magyar író” bárhol valaki, miért kellene farkasszemet nézzenek egymással. A sorok között azt is kimondtuk, hogy nem vesszük komolyan a magyarországi értelmiség felsorakozását a szocializmus vagy a marxizmus mögött. Tudtuk, hogy erre kényszerülnek, de nem hittük el nekik, és nem hánytuk a szemükre.
Az is az Önök érdeme, hogy az utódállamokbeli magyar írókkal is foglalkoztak, a felvidéki, erdélyi, délvidéki irodalom is hamar megjelent a lapban.
Igen, például Kányádi Sándor. Ebben a dologban két közvetítőnk volt, az egyik a hollandiai Mikes Kelemen Kör, többek közt Kibédi Varga Áron, aki maga is erdélyi származású, valamint Bécs. Oda könnyebben kijutottak, Szépfalussy István, a magyar irodalom bécsi mentora sokat segített a kapcsolatok építésében.
Koestler igézete alatt
Javasolom, a továbbiakban ejtsünk szót az ön munkásságáról. Nemde, Márton László nevéhez is több könyv kötődik?
Igen, magyarul nyolcat, franciául hármat írtam. Összegyűjtöttem, hazahoztam, amit odakint magyarul írtam, két novelláskötetem és két esszékötetem jelent meg. Nagyon sok cikket írtam angolul és franciául. Az első francia kötetem a médiáról szól, elvégre a reklámszakmában dolgoztam, azután Mezei András verseit fordítottam franciára. Két hétig egyedül maradtam a Földközi-tenger mellett egy házban, magányomban lefordítottam Andris barátom harmincvalahány versét.
Tudtommal még oxfordi egyetemistaként ismerkedett meg legújabb könyvének „hősével”, Koestler Arthúrral. Hogy volt ez?
Amikor 1956 decemberének első napjaiban éjszaka megérkeztünk Londonba, reggel nyolcig aludtunk, délelőtt tíz órakor beállított a szállodába két úriember, Cs. Szabó László és Szabó Zoltán. Két hét múlva, akik oxfordi ösztöndíjat kaptunk, leköltöztünk, Szabó Zoltán nyomban megjelent ott a feleségével. Magukkal hoztak egy alacsony, erősen raccsoló, magyarul tökéletesen beszélő urat, aki Kösztler Arthúr néven mutatkozott be.
Ő akkor már nagynevű, befutott író volt Angliában…
Hogyne, hogyne. Hiszen leghíresebb regénye, a Sötétség délben (Darkness at Noon) 1940-ben, Angliában jelent meg először, de igazi sikerét a háború utáni Franciaországban érte el. Híres esszéi is napvilágot láttak, darabjait is játszották, a szó szoros értelmében világhírű író volt, amikor megismerkedtünk.
Az angol értelmiség mennyire ismerte, becsülte őt?
Akkor még sokra értékelték, később romlott egy kicsit a renoméja, mert természettudományos területre kalandozott el, s azt nem mindenki méltányolta. De első regényeinek és az esszéinek a fogadtatása egyértelműen kedvező volt. Az is sokat nyomott a latban, hogy George Orwell az elsők közt méltatta a Darknesst. Jó barátok voltak. Angliában kevés kommunista volt, de Koestler érdeme, hogy Franciaországban, ahol igen erős volt a baloldal, könyvével elsők között rendítette meg a kommunista értelmiség hitét a Szovjetunióban.
Önnek többször volt alkalma találkozni vele?
Igen, később még néhányszor találkoztunk. Ezzel nem akarok kérkedni, de valóban jól ismerem Koestler életművét, könyvet írtam róla, most írom a másodikat. Életemben ötször-hatszor volt alkalmam beszélgetni vele. Nem lehettünk barátok, akkora volt a kor- és a státuskülönbség közöttünk.
Hogyan támadt az ötlete, hogy egy átfogó jellegű, monografikus igényű könyvet írjon róla?
A fiam, aki most 44 éves, a mai napig emlegeti, hogy amikor kisgyerek volt, én állandóan Koestlerről beszéltem az anyjával, végig a befolyása, az igézete alatt éltem, és végig követtem a pályáját. Szükségem volt egy tízéves többé-kevésbé nyugalmi állapotra ahhoz, hogy megírhassam a róla szóló könyvemet. Ebből az évtizedből öt évet tett ki algíri nagykövetségem időszaka. Sokkal nyugodtabb hely volt, mint akár Párizs, akár London.
Rendkívül összetett, izgalmas, ellentmondásos életpálya volt az övé, számos rejtéllyel. Gondolom, a felfedező izgalmával, egy detektív alaposságával törekedett a dolgok tisztázására, hiszen az eddig róla megjelent könyvekben sok ellentmondás van.
Megmondom őszintén, levéltári kutatásokat nem végeztem, nem volt rá szükségem. Nem mondom, hogy az élete másodlagos, hiszen az életet és a művet nem lehet eleve kettéválasztani, de olyan kanyargós volt az útja, oly sok mélységgel és magassággal, hogy inkább a könyveiből kellett kiindulnom, inkább a munkássága magyarázza az életét, mint fordítva. Valóban el kellett mélyednem abban, amit ő írt, és abban is, amit róla írtak. Foglalkoztam barátainak és feleségeinek a levelezésével is. Jelenleg egy monodrámán dolgozom, amelynek Koestler életéből merítettem a témáját. Egy kiadó barátom azzal biztat, írjam meg Koestler szerelmeit. Egyébként 2005-ben volt születésének a századik évfordulója. Egész konferenciasorozatot tartottunk akkor. A veszprémi egyetem rendezte. A Bibó István Társaság, amelyiknek elnökségi tagja vagyok, szintén rendezett egy megemlékezést. 2008-ban fel is avatták Koestler köztéri szobrát – Varga Imre alkotását – a Lövölde téren, a Szív utcai szülőházától ötven méterre. A Bibó Társaság egyébiránt 2000-ben alakult, alapítói közt ott volt Kende Péter, Litván György, Vásárhelyi Miklós és jómagam. Bibó neve számunkra sok mindent jelent. Először is pallérozott közbeszédet, társadalmi párbeszédet, demokráciát és többek között igazmondást. Lehet a politikáról úgy beszélni, hogy az ember igazat mond… Tizedik éve működünk, évente nyolc-tíz vitaestet, egy-két konferenciát rendezünk. A következő januárban lesz, azt a nevet adtuk neki, hogy „a köztársaság állapota”, ez az angol „state of the union”-nak a megfelelője. Közgazdászok, szociológusok, politológusok fogják felmérni, hogy mi történt az elmúlt esztendőben. 2011-ben lesz bőven miről beszélni.
Ön párizsi évei alatt bekapcsolódott a szabadkőműves-mozgalomban, tagja, és egy időben elnöke volt a Martinovics páholynak.
Jó helyen járunk Nagyváradon, hiszen Ady is tagja volt az 1908-ban Budapesten alapított Martinovics páholynak. A Párizsba átmentett páholy volt harminc évig az egyetlen magyar nyelven működő szabadkőműves-páholy. A magyar szabadkőművesek szétszóródtak a világon, nekem van egy listám, körülbelül hatszáz névvel, de a magyar nyelvet és a magyar hagyományokat őrző csak a miénk volt, nagyjából harmincöt taggal, írók, képzőművészek, zeneszerzők, akik nemcsak a magyar, hanem a francia kultúra élvonalába is tartoztak. A Martinovics páholy részben visszatért Magyarországra, a francia nagypáholy kötelékéhez tartozott, de Budapesten működött tovább. A szabadkőművesség főleg szóbeli hagyományokon, rítusokon alapult. A Martinovics páholy alapította újra a szabadkőművesség latin ágát Magyarországon 1989-ben. 1989 júniusában páholyunk részt vett Nagy Imre újratemetésén, utána kezdeményeztünk egy kétnapos nyilvános konferenciát, s június 21-én avattuk az első tagokat. Az összejövetelt egy Andrássy úti épületben szerveztük, az avatást a Vakok Intézetében végeztük, véletlenül egy olyan helyen, amit szintén a szabadkőművesek alapítottak a 19. század végén, s ahogy azt a mi kódolt nyelvünkön mondjuk: akit ott felavattak, az „meglátta a világosságot”. Tehát a mi első budapesti tagjaink a világosságot a Vakok Intézetében látták meg… Eddig három könyvem jelent meg a szabadkőművességről, az első esszéket, gondolatokat tartalmazott a mozgalom történetéről, szimbolikájáról, legutóbb egy irodalmi antológiát szerkesztettem. Hadd legyek pofátlan: úgy tudom, ez világviszonylatban is az első kísérlet. Keresztmetszetét adja kétszázötven év szabadkőműves irodalmának. Voltaire-től napjainkig harminchárom szabadkőműves – köztük több magyar – író, költő rövid életrajzát tartalmazza, műveikből válogatott szemelvényekkel együtt. Többek között Goethe, Robert Burns, Conan Doyle, Kipling, és így tovább. Olyanok is szerepelnek benne, akik nem voltak a mozgalom tagjai, de írtak a szabadkőművességről. Tolsztoj például nem volt tagja egyik páholynak sem, de a Háború és békében két fejezetet szentelt a témának. Magyarok is sokan bekerültek a kötetbe, a testőríróktól kezdve, Batsányi János, Pálóczi Horváth Ádám, két holnapos is, Ady Endre és Dutka Ákos, rajtuk kívül Móra Ferenc, Kosztolányi Dezső, a legutolsó kortárs szerző Petőcz András, vele végződik a válogatás.
Identitáskeresőben
Annak is nyomára bukkantam, hogy az Ön arab nyelvtudásának is voltak „következményei”. Elárulna erről is valamit olvasóink számára?
A „nem magyar irodalmi életemhez” tartozik, hogy részt vettem különböző zsidó politikai szervezetekben, sőt, egy időben közvetítettem is a palesztinok és az izraeliek között, az oslói tárgyalások előkészítésében volt némi szerepem. Hogy tudtam mindezt összeegyeztetni? Voltak olyan korszakok az életemben, amikor a zsidóság számomra egyáltalán nem volt fontos, vallásilag most sem az, kulturálisan igen. És volt olyan időszak, amikor éppen azért, mert lehetett tenni bizonyos dolgokat, részt vettem egy angol nyelvű lap szerkesztésében és kiadásában, részt vettem egy nemzetközi szervezet alapításában, ez mind az izraeli–palesztin konfliktus körül mozogott, a nemzetközi zsidó békemozgalom tagjai jó kapcsolatokat ápoltak bizonyos palesztin vezetőkkel. Azt mondtuk, nem lehet a kérdést azzal elintézni, hogy az egyik oldalon csak terroristák, a másikon pedig csak mártírok vannak. Kiadtunk egy angol nyelvű lapot, egy időben egy héber nyelvűt is, az izraeli közvélemény kezdett érdeklődni utána. Egy darabig Nahum Goldmann, a Zsidó Világkongresszus elnöke felhasznált minket, engem arra, hogy közvetítsünk bizonyos üzeneteket a palesztinoknak, kiépítsem az első személyes kapcsolatokat. Valamikor az 1970-es években kezdődött, a hatnapos háború után két évvel. Ezért nem kaptam elismerést, hanem elég sok rúgást, hazaárulónak tartottak. Engem immár bármilyen nyelven le lehet hazaárulózni, megszoktam. Arról is gondolkoztunk, miként lehet a diaszpórában, tehát Izraelen kívül zsidóként élni úgy, hogy az ember nem követi a vallási előírásokat. Mit jelent az, hogy egy nemzethez tartozni, a vallást bevallani, de nem követni. Ilyen körülmények közt miből áll a zsidó identitás?
Magának Koestlernek is vissza-visszatérő témája volt ez a kérdés…
Hát nem állandó jelleggel, hiszen megpróbált szakítani, sőt, be is jelentette, hogy ő többé nem tartja magát zsidónak. Ez egy bonyolult dolog, úgy kezdődött, hogy elment Izraelbe közvetlenül az ország alapítása után, felkereste Ben-Guriont, aki akkor miniszterelnök volt, és tanácsokat akart neki adni, hogyan kell a dolgokat megszervezni. Ben-Gurion visszautasította, ettől Koestler annyira megsértődött, hogy a szó szoros értelmében kitért a hitéből.
Ön meddig dolgozott a diplomáciában?
Hivatalosan öt évig, ha az előzményeket is figyelembe vesszük, akkor sokkal többet. Már egyetemista koromban gondoltam arra, hogy ha elvégzem az egyetemet, akkor diplomata leszek. Elkezdtem például arabul tanulni, s amikor a magyar külügyminisztériumból megkerestek, gondolom, a két legfontosabb indok az volt, hogy franciául meglehetősen jól beszélek, s valamit tudok arabul. Elég jól ismertem az iszlámot, ebben az is közrejátszott, hogy a feleségem Algériában született, tehát voltak családi kapcsolataim is az országgal. Azt hiszem, elég eredményesen dolgoztam, megháromszoroztam például a kereskedelmi kapcsolatokat, magyar kulturális heteket rendeztem. Abban az időben Algéria több mint 100 millió dollárral tartozott Magyarországnak, de annak idején olyan szerződést kötöttek, hogy csak természetben lehet törleszteni, ami lehetetlenné tette a követelések behajtását. Többször jártam a pénzügyminisztériumban, a minisztérium épülete az algíri kikötő felett volt, rámutattam a kikötőre, s azt mondtam: ha nem fizetnek, akkor ide fogom küldeni a magyar hadiflottát! Bájos partnernőm, akinek földrajzi ismeretei nem voltak túl szélesek, csak nézett rám, nem tudta, tréfálok-e vagy fenyegetőzöm. Megkérdezte: mondja, erős a magyar flotta? Hogyne, válaszoltam, kajak-kenuban az elsők vagyunk a világon.
Ami a családomat illeti, eladtuk a kis párizsi házunkat, Solymáron vettünk érte egy nagyot, spanyol származású francia feleségemmel oda költöztünk. Három gyerekem közül két fiam az unokáinkkal Budapesten telepedett le. A lányom Párizsban folytat politikatudományi tanulmányokat. Mindannyian legalább két-három nyelvűek, jól beszélnek magyarul.
Forrás: http://www.erdelyiriport.ro/-engem-b%C3%A1rmilyen-nyelven-le-lehet-haza%C3%A1rul%C3%B3zni-r-76.html
1934-ben születtem Budapesten. Családunk a Balaton mellékéről származik, nagyapám fűszeres volt Keszthelyen, a dédnagyapám gabonakereskedő Nagykanizsán. Én már Pesten születtem. Apám vegyészmérnök volt, egy önálló kis laboratóriumot működtetett, ott dolgoztak anyámmal. A nevükhöz fűződik a hajdanában nagyon népszerű Planta tea, még a hatvanas években is árulták. A Planta dal is megörökítette az Egy szerelem három éjszakája című musicalben. A teából építettek egy házat 1940-ben. Autót is vett volna, volt rá elég pénze, de zsidók nem birtokolhattak gépkocsit akkoriban. Aztán 1944-ben vége lett mindennek, a családnak, a háznak. Ketten maradtunk árvák, én és az akkor még csak kétéves öcsém. Nem egészen négy évet kijártam a gimnáziumban, 1948-ban elmentem Izraelbe Csehszlovákián keresztül. Három évet ott töltöttem. 1951–53 között Dunapentelén, a későbbi Sztálinvárosban dolgoztam raktárosként, a helyi lapban kezdtem újságot írni, 17 éves koromban. Aztán Budapesten, a bölcsészkaron újságírást tanultam. Gömöri György barátom, lengyel–magyar szakos bölcsészhallgató kezdeményezte, hogy 1956. október 23-án az egyetemi ifjúság tartson szolidaritási tüntetést a lengyelekkel. Úgy alakult, hogy hárman szerveztük a bölcsészeket, Gömöri, Vekerdy Tamás és én. Két menet toborzódott, az egyik a Bölcsészkaron, Pesten, a másik, a műegyetemistáké a budai rakparton, s a Bem szobornál találkoztunk. Nyakig benne voltam az első lázas napok eseményeiben. Megalakult a Diákbizottság, annak is tagja voltam. A Demokratikus Ifjúság, amelyik addig kétheti lap volt, napilappá alakult, azt Gömöri Gyurival szerkesztettük.
Nemde, a forradalomban betöltött szerepe miatt idehaza a kommunista terror áldozatául esett volna, nem úszta volna meg súlyos börtönbüntetés nélkül?
Nem disszidálási szándékkal indultam november harmadikán néhány diáktársammal Bécs felé. A Bölcsészkaron egy rádiót akartunk indítani, ahhoz kértem volna felszerelést. November 4-én Abdán letartóztattak az oroszok, el is vették a kocsinkat. Amikor megtudták, hogy egyetemisták vagyunk, azonnal elvittek Győrbe és sittre vágtak. Tíz napot ültünk a győri börtönben. Semmi bántódásunk nem esett, még enni is kaptunk egy keveset. Úgy szoktam mondani, hogy a szovjet hadsereg kétszer mentette meg az életemet: először 1944-ben, mert ha nem jönnek, akkor a nyilasok valószínűleg megölnek, másodszor 1956-ban, mert ha Pesten maradok, valószínűleg olyasmit teszek, ami életveszéllyel jár. Amikor november 14-én kiengedtek, már mindennek vége volt. A szó szoros értelmében lestoppoltunk egy vonatot. A vágányok mentén gyalogoltunk, és leállítottuk a nyílt mezőn. Eljutottunk a határ közelébe, Mosonszentjánosig, onnan a Hansági-főcsatornán átúszva érkeztünk Ausztriába, öt-hatszáz méterre a híres Andaui hídtól. A híd ki volt világítva, magyar katonák őrizték. Nem mertünk kockáztatni, négyen-öten inkább átúsztuk a csatornát, gyalogoltunk vagy öt kilométert, addigra meg is száradtunk. Az első osztrák faluban találkoztunk a csoport többi tagjával. Ők száraz lábbal, zavartalanul keltek át a hídon, s kinevettek bennünket, hiszen a magyar katonák akkor még mindenkit átengedtek. Négy nap múlva egy másik csoport is megpróbált átkelni, de akkor már orosz katonák álltak a hídfőnél, és mindenkit lelőttek.Londonon át Párizsba
Hogyan alakult a sorsa az emigráció első éveiben?
Megérkeztünk Bécsbe, elég jól tudtam németül. Tíz nap múlva hallottuk, hogy az oxfordi egyetemről van itt egy küldöttség, ösztöndíjakat ajánl a magyar fiataloknak. Néhány diáktársammal jelentkeztünk, december elején érkeztünk Londonba, januárban már az oxfordi egyetem hallgatója voltam. Ekkor történt egy nagy pályaváltás az életemben, ugyanis Budapesten újságíró szakos voltam, mellesleg Germanus Gyulánál arabul is tanultam, Oxfordban viszont vallástörténet és keleti nyelv szakra iratkoztam be. Le is töltöttem ott három és fél évet, de végül Párizsban a Sorbonne-on doktoráltam – szemantikából. Életemben több ilyen bukfenc volt. Kétszer disszidáltam, végül 1961-ben megérkeztem a francia fővárosba. Egy darabig csöveztem, barátaimnál aludtam matracon. Végül is 61-től 95-ig kibírtam Párizsban. 1995-ben hagytam el Franciaországot, mint algíri magyar követ. 2000-ben nyugdíjaztak, azóta Pest közelében, Solymáron élek.
Pályájának párizsi kezdete nem múlt el nyomtalanul, hisz alig érkezett meg, néhány barátjával 1962-ben elindították a Magyar Műhelyt, az avantgárd irodalmi törekvések legjelentősebb nyugati magyar fórumát. Hogyan történt ez?
Én három dolog miatt tanyáztam le Párizsban. Elsősorban a francia lányok vonzottak, másodikként a francia konyha csábított – még a menza is jobb volt, mint a gazdag, az előkelő Oxford konyhája –, a harmadik okot a barátaim képezték. Nagy Pállal, Papp Tiborral megalapítottuk a folyóiratot. Akkor már írtam az Irodalmi Újságba is, a Látóhatárba is, nem voltunk mi rossz viszonyban az idősebb nemzedékkel, de éreztük, mi egészen mások vagyunk, mint akik a Horthy-rendszerben szocializálódtak, és 1945–48 között jöttek ki. A Magyar Műhely nemzedéki folyóiratként indult.
A lap elévülhetetlen érdeme volt, hogy egyaránt felvállalta a legújabb irodalmi és képzőművészeti törekvéseket, sőt a kettő közötti átmeneteket is. Hogyan alakult ki ez az irányultság?
Mindnyájunkat, akik középiskolásként vagy egyetemistaként hagytuk el Magyarországot, óriási sokként ért a nyugat-európai egyetemi világ, a nyugat-európai irodalom és kultúra. Mi a Rákosi-korszakban minden nyugati irodalmi-művészeti törekvéstől el voltunk zárva. Talán Joyce vagy Kafka nevét hallottuk, de egy sort nem olvashattunk tőlük, nem tudtuk, mi az absztrakt képzőművészet, nem ismertünk sok kitűnő filmet. Tehát óriási kulturális sokk ért bennünket. Öt-hat évvel később ez abban csapódott le, ahogy a saját nemzedékünk számára ennek az összkultúrának az átvételét megfogalmaztuk: amit meg lehet tenni angolul, olaszul, franciául, hollandul, azt miért ne lehetne magyarul is elkövetni?
Írógépből lapindítás
Kinek az érdeme, hogy első perctől markáns képzőművészeti törekvések is jellemezték a Műhelyt, s a lap külleme is ezt a szellemiséget sugallta?
A lap avantgárd irányultsága a művészetben elsősorban Pátkay Ervin szobrász barátunk érdeme, aki még egyetemistaként elnyerte a Párizsi Biennále nagydíját. Párizsban mindig is jelentős volt a magyar képzőművész kolónia. Pénzünk nem volt a lapindításhoz. Az első lapszám úgy született, hogy Nagy Pali eladta az írógépét – egy jövendő író így kezdte a karrierjét… Az írógép ára elég volt előlegnek az első lapszámhoz, Pátkaynak is sikerült néhány munkájával némi pénzt szereznie, aztán Papp Tibor és Nagy Pál beálltak nyomdásznak, francia szövegeket tördeltek, és mellékesen maguk készítették a magyar lapot. Útjaink akkor váltak el, barátok maradtunk és munkatársak, de én nem kívántam nyomdász lenni. Az első tíz évfolyamot szerkesztettem. Írtam és fordítottam a lapba, többek között Joyce Ulysseséből közöltem részleteket. Reám nagy hatással volt a nagy ír, az első novelláimban kimutatható a hatása, a szürrealisták automatikus írásmódja, magam is megpróbáltam így írni. A legtöbben pályamódosításra kényszerültünk, bár először én is újságíróskodtam, a Szabad Európának is hosszú évekig dolgoztam, azután magyarból fordítottam franciára. Pályám utolsó húsz-huszonöt évét viszont piackutatással és reklámpszichológiával töltöttem. Említettem már, hogy szemantikából doktoráltam – ez a reklám szemantikája volt.
Tudtommal Bibó István is hatással volt a Magyar Műhely szellemiségére…
Kezdetben nem. Ismerni ugyan ismertük. Én már Oxfordban olvashattam a munkáit. Bibónak a legjobb barátja Szabó Zoltán volt, és Londonban 1960-ban én segítettem Zoltánnak sajtó alá rendezni az első kötetét. Fura dolog, talán sokan nem tudják, Bibó Istvánnak életében egyetlen könyve sem jelenhetett meg Magyarországon. Az az egy is Londonban látott napvilágot, a British Museum gyűjteményéből bányásztam elő a Válasznak azokat a számait, ahol az írásait közölték. A Magyar Műhely neve viszont, bármilyen furán is hangzik, Németh Lászlótól származik, bár a lap szellemiségének kevés köze volt hozzá, egy dolgot kivéve, s ez talán Bibóra is, Némethre is igaz: azzal kezdtük, hogy mi nem ismerünk el úgynevezett külföldi vagy nyugati magyar irodalmat. Magyar irodalom egy van, ezt lehet Párizsban, Washingtonban vagy Kolozsváron éppúgy művelni, mint Budapesten. Korán toboroztunk magyarországi szerzőket, nem mindenki publikált a saját nevén, de számunkra az volt a fontos, hogy a magyar irodalom egységes, ugyanakkor nyitottak voltunk Joyce, a francia új regény s a klasszikusok irányába.
A Magyar Műhelyben sok jeles magyarországi szerző publikált, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Örkény István…
Füst Milánnak egy egész könyvét mi adtuk ki, Weöres Sándornak is. Az egy külön történet. Weöres a feleségével, Károlyi Amyval kijött Párizsba, kiderült, hogy egy könyve elakadt a Magvető kiadónál, amit Aczél György nem engedett kiadni. Megállapodtunk hollandiai barátainkkal, a Mikes Kelemen Körrel, hogy együtt adjuk ki. A szerzővel megállapodtunk, ha ebből Magyarországon baj lesz, akkor ki fogja jelenteni: ő nem tudott róla, elloptuk a kéziratot. Ez meg is történt, ki is jelentette, ezek után Aczél elvtárs engedélyezte, és másfél évvel a párizsi kiadás után Budapesten is megjelenhetett. Ez egy játék volt, amit mi röhögve folytattunk.
Az is érdeme a lapnak, hogy a fiatalabb nemzedékek is mondhatni, a Magyar Műhelyben debütáltak. Esterházy Péter például.
Ez megint csak abból ered, hogy mi nem fogadtuk el azt, hogy az irodalomnak határai vannak. Egy kicsit furcsa analógiával élve azt mondtuk, hogy francia író lehet fekete bőrű afrikai vagy kanadai, angol író élhet a világ bármelyik részén, miért ne lehetne „magyar író” bárhol valaki, miért kellene farkasszemet nézzenek egymással. A sorok között azt is kimondtuk, hogy nem vesszük komolyan a magyarországi értelmiség felsorakozását a szocializmus vagy a marxizmus mögött. Tudtuk, hogy erre kényszerülnek, de nem hittük el nekik, és nem hánytuk a szemükre.
Az is az Önök érdeme, hogy az utódállamokbeli magyar írókkal is foglalkoztak, a felvidéki, erdélyi, délvidéki irodalom is hamar megjelent a lapban.
Igen, például Kányádi Sándor. Ebben a dologban két közvetítőnk volt, az egyik a hollandiai Mikes Kelemen Kör, többek közt Kibédi Varga Áron, aki maga is erdélyi származású, valamint Bécs. Oda könnyebben kijutottak, Szépfalussy István, a magyar irodalom bécsi mentora sokat segített a kapcsolatok építésében.
Koestler igézete alatt
Javasolom, a továbbiakban ejtsünk szót az ön munkásságáról. Nemde, Márton László nevéhez is több könyv kötődik?
Igen, magyarul nyolcat, franciául hármat írtam. Összegyűjtöttem, hazahoztam, amit odakint magyarul írtam, két novelláskötetem és két esszékötetem jelent meg. Nagyon sok cikket írtam angolul és franciául. Az első francia kötetem a médiáról szól, elvégre a reklámszakmában dolgoztam, azután Mezei András verseit fordítottam franciára. Két hétig egyedül maradtam a Földközi-tenger mellett egy házban, magányomban lefordítottam Andris barátom harmincvalahány versét.
Tudtommal még oxfordi egyetemistaként ismerkedett meg legújabb könyvének „hősével”, Koestler Arthúrral. Hogy volt ez?
Amikor 1956 decemberének első napjaiban éjszaka megérkeztünk Londonba, reggel nyolcig aludtunk, délelőtt tíz órakor beállított a szállodába két úriember, Cs. Szabó László és Szabó Zoltán. Két hét múlva, akik oxfordi ösztöndíjat kaptunk, leköltöztünk, Szabó Zoltán nyomban megjelent ott a feleségével. Magukkal hoztak egy alacsony, erősen raccsoló, magyarul tökéletesen beszélő urat, aki Kösztler Arthúr néven mutatkozott be.
Ő akkor már nagynevű, befutott író volt Angliában…
Hogyne, hogyne. Hiszen leghíresebb regénye, a Sötétség délben (Darkness at Noon) 1940-ben, Angliában jelent meg először, de igazi sikerét a háború utáni Franciaországban érte el. Híres esszéi is napvilágot láttak, darabjait is játszották, a szó szoros értelmében világhírű író volt, amikor megismerkedtünk.
Az angol értelmiség mennyire ismerte, becsülte őt?
Akkor még sokra értékelték, később romlott egy kicsit a renoméja, mert természettudományos területre kalandozott el, s azt nem mindenki méltányolta. De első regényeinek és az esszéinek a fogadtatása egyértelműen kedvező volt. Az is sokat nyomott a latban, hogy George Orwell az elsők közt méltatta a Darknesst. Jó barátok voltak. Angliában kevés kommunista volt, de Koestler érdeme, hogy Franciaországban, ahol igen erős volt a baloldal, könyvével elsők között rendítette meg a kommunista értelmiség hitét a Szovjetunióban.
Önnek többször volt alkalma találkozni vele?
Igen, később még néhányszor találkoztunk. Ezzel nem akarok kérkedni, de valóban jól ismerem Koestler életművét, könyvet írtam róla, most írom a másodikat. Életemben ötször-hatszor volt alkalmam beszélgetni vele. Nem lehettünk barátok, akkora volt a kor- és a státuskülönbség közöttünk.
Hogyan támadt az ötlete, hogy egy átfogó jellegű, monografikus igényű könyvet írjon róla?
A fiam, aki most 44 éves, a mai napig emlegeti, hogy amikor kisgyerek volt, én állandóan Koestlerről beszéltem az anyjával, végig a befolyása, az igézete alatt éltem, és végig követtem a pályáját. Szükségem volt egy tízéves többé-kevésbé nyugalmi állapotra ahhoz, hogy megírhassam a róla szóló könyvemet. Ebből az évtizedből öt évet tett ki algíri nagykövetségem időszaka. Sokkal nyugodtabb hely volt, mint akár Párizs, akár London.
Rendkívül összetett, izgalmas, ellentmondásos életpálya volt az övé, számos rejtéllyel. Gondolom, a felfedező izgalmával, egy detektív alaposságával törekedett a dolgok tisztázására, hiszen az eddig róla megjelent könyvekben sok ellentmondás van.
Megmondom őszintén, levéltári kutatásokat nem végeztem, nem volt rá szükségem. Nem mondom, hogy az élete másodlagos, hiszen az életet és a művet nem lehet eleve kettéválasztani, de olyan kanyargós volt az útja, oly sok mélységgel és magassággal, hogy inkább a könyveiből kellett kiindulnom, inkább a munkássága magyarázza az életét, mint fordítva. Valóban el kellett mélyednem abban, amit ő írt, és abban is, amit róla írtak. Foglalkoztam barátainak és feleségeinek a levelezésével is. Jelenleg egy monodrámán dolgozom, amelynek Koestler életéből merítettem a témáját. Egy kiadó barátom azzal biztat, írjam meg Koestler szerelmeit. Egyébként 2005-ben volt születésének a századik évfordulója. Egész konferenciasorozatot tartottunk akkor. A veszprémi egyetem rendezte. A Bibó István Társaság, amelyiknek elnökségi tagja vagyok, szintén rendezett egy megemlékezést. 2008-ban fel is avatták Koestler köztéri szobrát – Varga Imre alkotását – a Lövölde téren, a Szív utcai szülőházától ötven méterre. A Bibó Társaság egyébiránt 2000-ben alakult, alapítói közt ott volt Kende Péter, Litván György, Vásárhelyi Miklós és jómagam. Bibó neve számunkra sok mindent jelent. Először is pallérozott közbeszédet, társadalmi párbeszédet, demokráciát és többek között igazmondást. Lehet a politikáról úgy beszélni, hogy az ember igazat mond… Tizedik éve működünk, évente nyolc-tíz vitaestet, egy-két konferenciát rendezünk. A következő januárban lesz, azt a nevet adtuk neki, hogy „a köztársaság állapota”, ez az angol „state of the union”-nak a megfelelője. Közgazdászok, szociológusok, politológusok fogják felmérni, hogy mi történt az elmúlt esztendőben. 2011-ben lesz bőven miről beszélni.
Ön párizsi évei alatt bekapcsolódott a szabadkőműves-mozgalomban, tagja, és egy időben elnöke volt a Martinovics páholynak.
Jó helyen járunk Nagyváradon, hiszen Ady is tagja volt az 1908-ban Budapesten alapított Martinovics páholynak. A Párizsba átmentett páholy volt harminc évig az egyetlen magyar nyelven működő szabadkőműves-páholy. A magyar szabadkőművesek szétszóródtak a világon, nekem van egy listám, körülbelül hatszáz névvel, de a magyar nyelvet és a magyar hagyományokat őrző csak a miénk volt, nagyjából harmincöt taggal, írók, képzőművészek, zeneszerzők, akik nemcsak a magyar, hanem a francia kultúra élvonalába is tartoztak. A Martinovics páholy részben visszatért Magyarországra, a francia nagypáholy kötelékéhez tartozott, de Budapesten működött tovább. A szabadkőművesség főleg szóbeli hagyományokon, rítusokon alapult. A Martinovics páholy alapította újra a szabadkőművesség latin ágát Magyarországon 1989-ben. 1989 júniusában páholyunk részt vett Nagy Imre újratemetésén, utána kezdeményeztünk egy kétnapos nyilvános konferenciát, s június 21-én avattuk az első tagokat. Az összejövetelt egy Andrássy úti épületben szerveztük, az avatást a Vakok Intézetében végeztük, véletlenül egy olyan helyen, amit szintén a szabadkőművesek alapítottak a 19. század végén, s ahogy azt a mi kódolt nyelvünkön mondjuk: akit ott felavattak, az „meglátta a világosságot”. Tehát a mi első budapesti tagjaink a világosságot a Vakok Intézetében látták meg… Eddig három könyvem jelent meg a szabadkőművességről, az első esszéket, gondolatokat tartalmazott a mozgalom történetéről, szimbolikájáról, legutóbb egy irodalmi antológiát szerkesztettem. Hadd legyek pofátlan: úgy tudom, ez világviszonylatban is az első kísérlet. Keresztmetszetét adja kétszázötven év szabadkőműves irodalmának. Voltaire-től napjainkig harminchárom szabadkőműves – köztük több magyar – író, költő rövid életrajzát tartalmazza, műveikből válogatott szemelvényekkel együtt. Többek között Goethe, Robert Burns, Conan Doyle, Kipling, és így tovább. Olyanok is szerepelnek benne, akik nem voltak a mozgalom tagjai, de írtak a szabadkőművességről. Tolsztoj például nem volt tagja egyik páholynak sem, de a Háború és békében két fejezetet szentelt a témának. Magyarok is sokan bekerültek a kötetbe, a testőríróktól kezdve, Batsányi János, Pálóczi Horváth Ádám, két holnapos is, Ady Endre és Dutka Ákos, rajtuk kívül Móra Ferenc, Kosztolányi Dezső, a legutolsó kortárs szerző Petőcz András, vele végződik a válogatás.
Identitáskeresőben
Annak is nyomára bukkantam, hogy az Ön arab nyelvtudásának is voltak „következményei”. Elárulna erről is valamit olvasóink számára?
A „nem magyar irodalmi életemhez” tartozik, hogy részt vettem különböző zsidó politikai szervezetekben, sőt, egy időben közvetítettem is a palesztinok és az izraeliek között, az oslói tárgyalások előkészítésében volt némi szerepem. Hogy tudtam mindezt összeegyeztetni? Voltak olyan korszakok az életemben, amikor a zsidóság számomra egyáltalán nem volt fontos, vallásilag most sem az, kulturálisan igen. És volt olyan időszak, amikor éppen azért, mert lehetett tenni bizonyos dolgokat, részt vettem egy angol nyelvű lap szerkesztésében és kiadásában, részt vettem egy nemzetközi szervezet alapításában, ez mind az izraeli–palesztin konfliktus körül mozogott, a nemzetközi zsidó békemozgalom tagjai jó kapcsolatokat ápoltak bizonyos palesztin vezetőkkel. Azt mondtuk, nem lehet a kérdést azzal elintézni, hogy az egyik oldalon csak terroristák, a másikon pedig csak mártírok vannak. Kiadtunk egy angol nyelvű lapot, egy időben egy héber nyelvűt is, az izraeli közvélemény kezdett érdeklődni utána. Egy darabig Nahum Goldmann, a Zsidó Világkongresszus elnöke felhasznált minket, engem arra, hogy közvetítsünk bizonyos üzeneteket a palesztinoknak, kiépítsem az első személyes kapcsolatokat. Valamikor az 1970-es években kezdődött, a hatnapos háború után két évvel. Ezért nem kaptam elismerést, hanem elég sok rúgást, hazaárulónak tartottak. Engem immár bármilyen nyelven le lehet hazaárulózni, megszoktam. Arról is gondolkoztunk, miként lehet a diaszpórában, tehát Izraelen kívül zsidóként élni úgy, hogy az ember nem követi a vallási előírásokat. Mit jelent az, hogy egy nemzethez tartozni, a vallást bevallani, de nem követni. Ilyen körülmények közt miből áll a zsidó identitás?
Magának Koestlernek is vissza-visszatérő témája volt ez a kérdés…
Hát nem állandó jelleggel, hiszen megpróbált szakítani, sőt, be is jelentette, hogy ő többé nem tartja magát zsidónak. Ez egy bonyolult dolog, úgy kezdődött, hogy elment Izraelbe közvetlenül az ország alapítása után, felkereste Ben-Guriont, aki akkor miniszterelnök volt, és tanácsokat akart neki adni, hogyan kell a dolgokat megszervezni. Ben-Gurion visszautasította, ettől Koestler annyira megsértődött, hogy a szó szoros értelmében kitért a hitéből.
Ön meddig dolgozott a diplomáciában?
Hivatalosan öt évig, ha az előzményeket is figyelembe vesszük, akkor sokkal többet. Már egyetemista koromban gondoltam arra, hogy ha elvégzem az egyetemet, akkor diplomata leszek. Elkezdtem például arabul tanulni, s amikor a magyar külügyminisztériumból megkerestek, gondolom, a két legfontosabb indok az volt, hogy franciául meglehetősen jól beszélek, s valamit tudok arabul. Elég jól ismertem az iszlámot, ebben az is közrejátszott, hogy a feleségem Algériában született, tehát voltak családi kapcsolataim is az országgal. Azt hiszem, elég eredményesen dolgoztam, megháromszoroztam például a kereskedelmi kapcsolatokat, magyar kulturális heteket rendeztem. Abban az időben Algéria több mint 100 millió dollárral tartozott Magyarországnak, de annak idején olyan szerződést kötöttek, hogy csak természetben lehet törleszteni, ami lehetetlenné tette a követelések behajtását. Többször jártam a pénzügyminisztériumban, a minisztérium épülete az algíri kikötő felett volt, rámutattam a kikötőre, s azt mondtam: ha nem fizetnek, akkor ide fogom küldeni a magyar hadiflottát! Bájos partnernőm, akinek földrajzi ismeretei nem voltak túl szélesek, csak nézett rám, nem tudta, tréfálok-e vagy fenyegetőzöm. Megkérdezte: mondja, erős a magyar flotta? Hogyne, válaszoltam, kajak-kenuban az elsők vagyunk a világon.
Ami a családomat illeti, eladtuk a kis párizsi házunkat, Solymáron vettünk érte egy nagyot, spanyol származású francia feleségemmel oda költöztünk. Három gyerekem közül két fiam az unokáinkkal Budapesten telepedett le. A lányom Párizsban folytat politikatudományi tanulmányokat. Mindannyian legalább két-három nyelvűek, jól beszélnek magyarul.
Forrás: http://www.erdelyiriport.ro/-engem-b%C3%A1rmilyen-nyelven-le-lehet-haza%C3%A1rul%C3%B3zni-r-76.html
L. Nagy Zsuzsa történész 1930-ban született Budapesten. 1949-53 között a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi karán végezte tanulmányait. 1953 és 1992 között az MTA Történettudományi Intézet munkatársa, idővel tudományos tanácsadója. 1987-97 között a KLTE egyetemi tanára, 1998 után professzor emeritus. 1994-2000 között az MTA közgyűlési képviselője, a Történettudományi Bizottság és a Doktori Tanács történettudományi szakbizottságának tagja. A londoni Királyi Történelmi Társulat levelező tagja. A történettudomány kandidátusa (1964), a történettudomány doktora (1977). 
ÖT MESTER
Bejegyzések
