A hazai ateista-liberális szabadkőművesek legfélelmetesebb ellensége a magyar római katolikus egyház volt, s bár a magyar kormányoknak kötelességük lett volna, de ideológiai megkötöttségük miatt nem léptek föl a magyar államiságot egyre durvábban támadó szabadkőművesség ellen – nyilatkozta lapunknak Raffay Ernő történész, aki legújabb sikerkönyvében tárgyilagosan és levéltári dokumentumokra alapozva írt a titkos szervezet magyarországi tevékenységéről.
– Korábbi könyvében – Szabadkőművesek Trianon előtt – hosszasan kifejtette, hogy a szabadkőművesség korántsem volt egységes, viszont a páholyoknak törvény tiltotta a politikai megnyilvánulásokat, így mérsékeltek és radikálisok ideig-óráig megfértek egymás mellett. Mi a különbség a két irányzat között?– A magyar királyi belügyminiszter 1886 januárjában, amikor törvényesen engedélyezte a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy nevű szabadkőműves szervezet működését, két tiltást iktatott az engedélyező okiratba: a politikai és a vallási ügyekkel való foglalkozást. E tiltások megszegése először figyelmeztetést, majd súlyosabb esetben a szervezet betiltását helyezte kilátásba. A Symbolikus Nagypáholy az egyik alaptörvényében mondta ki, hogy a magyarországi szabadkőművesség „filozófikus, filantrópikus és progresszív” szervezet. Ténykérdés, hogy a hazai szabadkőművesek az 1890-es évek elejéig elsősorban filozofikussággal (eszmei, ideológiai önképzéssel) és filantrópikussággal (emberbaráti cselekedetek szervezésével és lebonyolításával) foglalkoztak. A „progresszivitás” (ők így mondták a társadalom gyökeres átalakítására törekvő politikai tevékenységüket) az egyházpolitikai törvénycsomag képviselőházi fölvetésekor, az 1890-es évek első felében kezdett előtérbe kerülni. A szabadkőműves páholyokban ekkoriban alakult ki a társadalmi-politikai radikalizmus, amelyben ez a kifejezés a magyar politikai élet gyökeres átalakítását célozta az általános, titkos választójog bevezetésével. A nagy támadás ekkor kezdődött a római katolikus egyház anyagi és „lelkek fölötti” hatalma ellen. A huszadik század első évtizedének végén Jászi Oszkár újra akarta írni a magyar történelmet a történelmi materializmus szemléletmódja alapján, sőt e radikális ateisták a hittan tanítását az összes magyarországi iskolában meg akarták szüntetni. A magukat radikálisnak vagy progresszívnek nevező szabadkőművesek csökkentették vagy teljesen megszüntették a filozófikus és filantrópikus munkájukat, s szinte kizárólag a (kormány által tiltott) politikai és vallási kérdésekkel kezdtek foglalkozni. Az Ön által említett mérsékelt és radikális irányzat a háború kirobbanása előtti húsz évben egymás mellett élt azzal a változással, hogy a mérsékeltek szervezeten belüli aránya az idő múlásával csökkent, az egyre agresszívebbé váló radikálisoké pedig egyre növekedett. A radikalizmus fogalma ebben az összefüggésben a magyar, keresztény nemzetállam elleni egyre erőszakosabb támadást jelenti.
– A XIX-XX. század fordulóján a szabadkőművesség Magyarországon humanitárius célokat, az egyén és közösség segítését, jobbítását megfogalmazó, igencsak tagolt társadalmi, vallási és etnikai rétegek csoportosulásaiból állt. A keresztény istenkép ha másként nem is, de a formulákban, az eskükben, a Biblia megjelenésében ott rejtőzködött a páholyokban. Legújabb könyvében az egyház – elsősorban a katolikusok – elleni szabadkőműves „háborúról” ír. Honnan indult ki, és mivel magyarázható ez az olthatatlan ellenszenv a páholyok részéről?
– Valóban, az első szabadkőművesek 1867 után még a páholyt vezető főmester asztalára tették a Bibliát. A keresztények szent könyvének levételét az 1870-es években egy ateista magyar arisztokrata, bizonyos Csáky gróf javasolta. Itt indult a kereszténység elleni ellenszenv, majd harc: alapvető oka az addigra kiüresedő, atesistává váló liberalizmus eszmerendszere. Ehhez jött a századforduló körüli évtizedekben a hazai szabadkőműves szervezet személyi állományának zsidó többségűvé válása. A zsidó nemzetiségű ember ha istenhívő (azaz izraelita) is volt, érthető módon nem érzett semmi közösséget a római katolikus egyházzal. Sőt, félelmet érezhetett, hiszen több római pápa keményen bírálta a terrorista, Róma-ellenes szabadkőművességet. Magyarországon persze a kimondottan szabadkőműves terrorizmus csak később és elszórtan jelentkezett (Pogány József többekkel együtt meggyilkolja Tisza István grófot). Az ateista zsidó pedig együtt az ateista magyarral „természetes” ellenségének érezte a legerősebb keresztény egyházat.
– Az 1910-es évekre a radikálisok térnyerése, a régi vágású „idealista kőművesek” térvesztése, illetve a vallásos és hívő tagokkal szembeni cinizmus olvasható ki a dokumentumokból és levélváltásokból. Kínossá válik, ha valaki hívő keresztény?
– Egyre kínosabbá vált, amikor a keresztényellenes, radikális szabadkőműves támadásokra egyes páholyokban – ahol még erősek a hívő keresztények pozíciói – keresztény szabadkőművesek reagáltak. Mai kifejezéssel szólva „lemucsaizták” ezeket a hívő szabadkőműveseket a saját „testvéreik”, azok az ateista liberálisok, akik egyszerűen felsőbbrendűnek tartották magukat. Sok keserűséget s még több kilépést okoztak ezekkel a támadásokkal a hívő szabadkőművesek között, s így további teret nyertek az ateista radikálisok. A szabadkőműves szervezeten belül is kialakult a keresztények lebecsülésének, kigúnyolásának módszertana. Úgy tűnik, mintha ezt abból a célból csinálták volna, hogy mielőbb kiüldözzék a keresztényeket a szervezetből, s minél előbb homogén társasággá váljanak.
– Miért a katolikus egyház volt a legnagyobb szálka a szabadkőművesek szemében?
– Az akkori egyetemes római katolikus egyház bizony erőteljesen védekezett a nemzetközi, ateista szabadkőműves szervezet tevékenysége ellen. Nemcsak az ismétlődő pápai, hanem a helyi katolikus érsekek és püspökök tevékenységére is utalok. Éppen e könyvemben ismertetem az egri érsek egyik, védekező jellegű megnyilatkozását, amelyben alattomosnak nevezi a hazai szabadkőművesek munkálkodását. Úgy tűnik, a szabadkőművesek egészen egyszerűen féltek a katolikus egyháztól, mert ez volt a legerősebb lehetséges és tényleges ellenfelük az ideológiai küzdelemben. A magyar liberális kormányok, bár kötelességük lett volna, de ideológiai (liberális) megkötöttségük és korlátaik miatt nem léptek föl a magyar államiságot egyre durvábban támadó szabadkőművesség ellen. A hazai ateista-liberális szabadkőművesek kétségtelenül legfélelmetesebb ellensége a magyar római katolikus egyház volt, amiből logikusan következett, hogy a katolikus egyházat kellett meggyöngíteni mind a saját erő megnövelése, mind a keresztény erő meggyöngítése céljából.
– Ha vallásellenesek voltak, akkor miért nem támadták a többszázezer vallásos izraelitát is?
– Logikus kérdés. Egyrészt azért nem, mert a radikális szabadkőművesek egy része maga is vallásos izraelita volt. Érdekes, hogy amikor például az egyik nagyváradi, erősen progresszív páholytag elhalálozott, az egész ottani hitközség meggyászolta, nagy izraelita temetést rendeztek, mert ez így természetes és emberi. Csak az a dolog szépséghibája, hogy ezzel egy időben az ottani keresztényeknek nem adták meg a tiszteletet, hanem reggeltől estig kritizálták, sőt pocskondiázták őket. Másrészt azért sem támadták a vallásos zsidókat, mivel az izraelita egyház nem volt megtalálható a radikális, ateista, zsidó szabadkőművesek ellenségképében. Az ilyen világszemléletű szabadkőműveseknek nem állt érdekében az izraelita egyház és híveinek támadása.
– A protestáns egyházi vezetők hogyan viszonyultak a katolikus egyház elleni támadáshoz?
– A jövő nyár elején megjelenő „Politizáló szabadkőművesség” című könyvemben elemzem a protestáns egyházak és a szabadkőművesség kapcsolatait. Most röviden csak annyit, hogy az evangélikus és unitárius egyház lelkészei közül elenyésző számmal voltak a szabadkőműves szervezet tagjai. Nem így a reformátusság. Szabadkőműves volt (most csak név nélkül mondom) egy debreceni református püspök, akinek halála után a temesvári református, egyben szabadkőműves lelkészt akarták püspökké választatni. Szabadkőműves volt a debreceni református teológia rektora, tehát annak az intézménynek a lelki és adminisztratív vezetője, ahol a lelkészeket képezték. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy számos református lelkész, református gimnáziumi igazgató és tanár, református teológiai tanár és világi, de szellemileg és pozícionálisan vezető szerepet betöltő református vallású polgár is belépett a szabadkőművesség soraiba. Ugyanakkor szintén az igazsághoz tartozik, hogy a legjobbak néhány év tagság után kiléptek. Közéjük tartozik a későbbi nagy református püspök, Ravasz László (1910-1917 között szabadkőműves) vagy például Sulyok István nagyváradi református lelkész, aki majd Trianon után a megalakuló Királyhágómelléki Református Egyházkerület alapító, első püspöke lesz (1900-1912 között páholytag). Ők bizony (szemben túl sok református lelkésszel) Jászi Oszkár helyett Jézus Krisztust választották.
– A páholyok tagságának egy része nem nézte jó szemmel az egyre inkább nyíltan politizáló, radikális „kőművesek” szándékait. Ráadásul nem egy közülük egyházi tisztségviselő volt. Némi túlzással, de „skizofrén” a helyzet.
– Tény, hogy a magyar érdek mentén működő szabadkőművesek létszáma egyre kevesebb. 1911 áprilisában mondotta a képviselőházban Huszár Károly (aki majd 1919. november végén kereszténypárti miniszterelnök lesz), hogy a magyarországi szabadkőművesség a hazai zsidóság érdekvédelmi harci szervezete a keresztény magyarság ellen. Huszárnak sajnos igaza van: mondatának tartalmát a levéltárban megmaradt ún. páholy-anyakönyvek adatai, valamint a radikális páholyok egyre durvább támadásai a magyar keresztény állam ellen egyaránt bizonyítják. Ugyanakkor a szabadkőműves szervezetben maradtak olyan tagok vagy páholyok, amelyek sajátos, nemzeti érdeket képviselő utóvédharcot folytattak a progresszívekkel. A jövő tavasszal megjelenő könyvemben mutatom be tevékenységüket.
– Hogyan tudtak végül a radikális szabadkőművesek felülkerekedni? Mennyire befolyásolta ezt, hogy évről évre több zsidó lépett be a szervezetbe? Hogyan tekinthetünk a zsidóságra ebben a küzdelemben?
– Összefüggés állapítható meg a szabadkőműves személyi állomány századforduló utáni rohamosan zsidó többségűvé válása, valamint a keresztény magyar állam elleni támadások között. Személy szerint ízléstelennek tartom a magyar keresztény állam elleni támadást azok részéről, amely őket (vagy a déd- és nagyszüleiket) nagylelkűen befogadta. Ha szabad ezt a viselkedést egy későbbi párhuzammal megvilágítanom: a XX. század végén és a XXI. század elején éppen azok támadják és pocskondiázzák legerősebben Horthy Miklóst, akiknek Horthy mentette meg az apját vagy nagyapját. Csúnya ügy ez, ám megvannak e gátlástalanul erkölcstelen viselkedésnek az okai. Ezt majd egy másik beszélgetésben fejteném ki.
– A radikális szabadkőművesek egyház elleni harcai, a társadalom zilálódása mennyiben játszhattak szerepet az 1918-1920 közötti „elitek” tehetetlenségében és/vagy tudatos rombolásában? Igazolhatóak Dömötör Mihály belügyminiszter érvei, amellyel betiltotta a szabadkőműves szervezetet?
– Károlyi Mihály gróf hárompárti koalíciós kormányának hatalomra kerülése többtényezős folyamat következménye. E kormány Magyarország első olyan végrehajtó hatalma volt, amelynek miniszterei és államtitkárai között szociáldemokraták és „polgári demokraták” szerepeltek. E két csoport között létezett legalább egy fontos összekötő kapocs: mind a Jászi és (többek között Ady) által alapított Országos Polgári Radikális Párt, mind a szociáldemokraták között ott voltak a (zömmel a Martinovics páholyba tartozó) radikális szabadkőművesek. Károlyi kormányában legalább három miniszter és négy államtitkár volt radikális szabadkőműves, s nem túlzás annak kimondása, hogy Károlyi, a „vörös gróf” kormánya hazánk első szabadkőműves kormánya. E kormány rendelte el a hadsereg visszavonását a cseh-román-szerb általános támadás idején. Ez önmagában minősítené Károlyiék tevékenységét, de elmondható, hogy az ország összeomlasztása és tönkretétele e (szabadkőműves) kormány számlájára írandó. Megítélésem szerint nagyobb a felelősségük, mint a kommunista diktatúráé, amely elsősorban nem okozója, hanem betetőzője volt Magyarország fölbomlasztásának. Dömötör belügyminiszter tehát megalapozottan oszlatta föl s tiltotta be a szabadkőművesség működését.
– Ha jól tudom, a szabadkőművesekről folytatott tudományos munkáját folytatni kívánja, és még két kötetet írna a témában.
– Valószínűleg 2012 májusában jelenik meg következő könyvem Politizáló szabadkőművesség címmel. E vaskos szakkönyv, csakúgy, mint az eddigiek, szigorúan levéltári források elemzésével mutatja be a hazai szabadkőműves szervezet sokrétű tevékenységét 1908-1914 között. Végül 2012 őszén jelenik meg a negyedik monográfiám e témában (a címét még nem tudom), amely 1914-től az 1920. májusi betiltásig követi nyomon e szervezet tevékenységét.
– Mit gondol, milyen szerepet töltenek be napjainkban a hazai szabadkőműves páholyok?
– Nem tudom levéltári-irattári pontossággal megítélni, mert most is titokban működnek. Viccesnek tartom (bár inkább tragikus), amikor látom az Országgyűlésben vitatkozni, jobb- és baloldali pártalapon a szabadkőműveseket, akik pedig esténként testvérnek szólítják egymást. Annyi bizonyos, hogy a most Budapesten működő Martinovics páholy vezetői ott szónokolnak több kormányellenes tüntetésen, de azt nem mondják meg az őket hallgató demokratáknak, hogy ők – szabadkőművesek.
Takács Veronika
(Az írás a Bar!kád hetilapban jelent meg)
barikad.hu
bejegyzés
